A feleségemmel egy gyógynövény és akupunktúra tanfolyamon ismerkedtünk meg, kínai orvoslás mindkettőnket érdekelt, és nagyon jókat beszélgettünk a félórás szünetekben. Eléggé egy húron pendültünk, nem nagyon volt kérdés, hogy a tanfolyam után is tartjuk-e majd a kapcsolatot. Amikor aztán Anikó fölhívott (számot is cseréltünk az egyik ebéd során), teljesen megnyerte a szívemet. Előtte is éreztem, hogy ő egy vagány csaj, de amikor ő kezdeményezte, hogy folytassuk a beszélgetést a tanfolyamon kívül is, akkor már tudtam, hogy nekem erre a nőre van szükségem. Annyira menő volt, ahogyan beleszólt a telefonba, egy pillanatra el is bizonytalanodtam, illik-e hozzám egy ilyen vagány lány. Nekem ugyanis nagyon tetszik, ha valaki kezdeményez nő létére.

A menyasszonyi ruha nagyjából a második randink után előkerült. Azt mondta, ő nem fog köntörfalazni, ugyanis gyermekkorában elhatározta, amint megtalálja azt a férfit, akivel el tudja képzelni az életét, ő házasodni szeretne, mégpedig minél hamarabb. Ezt a férfit pedig éppen úgy képzeli, ahogyan engem, szóval szedjem össze magam, és szeressek belé minél hamarabb, hogy beválthassa az álmát.

Fél év múlva kértem meg Anikó kezét: én egy kicsit lassabban érő típus vagyok, de annyira zsigeri érzés volt az, ahogyan iránta viszonyultam, hogy elképzelni sem tudtam volna mással az életemet utána. Szóval egy nap, amikor reggel álmosan, macskásan nyújtózkodott az ágyban, félálomban megkérdeztem tőle, lesz-e a feleségem. Ő rám mászott az ágyban, és sírdogálva az örömtől, csaknem öt percen keresztül ismételgette a varázslatos igent. Nagyon boldogok voltunk mind a ketten, utána együtt főztünk reggelit, együtt csináltunk mindent, ő sem ment munkába, inkább engem ölelgetett egész nap.

Persze nem ment minden ilyen zökkenőmentesen az esküvő szervezése körül. A legnagyobb problémát valóban a menyasszonyi ruha megtalálása jelentette. Viszonylag hamar meglettünk a díszletekkel, a díszítéssel, a virágcsokorhoz való üzletet is viszonylag hamar megtaláltuk – még a meghívók is hamarabb készen lettek, mint ahogy Anikó eldöntötte egyáltalán, hogy milyen ruhát szeretne. Sosem láttam még ennyire bizonytalannak, szinte idegesen és folyton frusztráltan kutatgatott képek után a neten, aztán meg attól lett rettentően mérges, hogy oké, hogy talált néhány olyan ruhát, ami tetszik neki, de nem tudja, jól állna-e neki. Plusz kölcsönözzön, vagy vegye meg esetleg? Milyen színű legyen egyáltalán? Fogalma sem volt az egészről.

A helyzetet a menyasszonyiruhak.info mentette meg, hiszen ott bukkant rá Anikó a varratás lehetőségére… Eszébe sem jutott, hogy varrathatna is magának esetleg menyasszonyi ruhát. De az oldalt böngészve számos olyan jó tanácsra bukkant, amelyet nem tudott figyelmen kívül hagyni. Szóval fogta magát, kinyomtatott néhány olyan ruhát, amely megfelelt az ízlésének, és elment Kati néni varrodájába.

Nagyjából két órán keresztül volt oda, míg én otthon söröztem, hogy el bírjam viselni ezt a hatalmas stresszt, amit a menyasszonyi ruha körül keletkezett káosz váltott ki belőlem. Aztán Anikó, amikor hazajött, megnyugtatott engem a boldog mosollyal, ami az arcán pihent. Néhány terv volt nála, de esze ágában sem volt megmutatni őket, azt mondta, majd az oltár előtt láthatom, és kötelezően sírva kell majd fakadjak a gyönyörűségtől. Mármint attól, hogy ő milyen gyönyörű a ruhában. Mert persze a menyasszonyi ruha önmagában semmit sem ér. Anikó nélkül legalábbis.

Mindenesetre várakozáson felüli volt, ami az oltárnál fogadott: Anikó gyönyörű volt, a hófehér menyasszonyi ruha kiemelte a bőrét és teljesen illeszkedett a teste formájára, a sminkje is nagyon illett hozzá, alig vártam, hogy hozzáérhessek végre, hiszen egész nap nem láttam, nem érintettem meg őt.

Azóta is boldog a házasságunk, a varratott ruha pedig a szekrényben lóg, néha előveszi Anikó, olykor fel is próbálja, eljátsszuk az esküvőnket újra, és nevetgélünk azon, mennyire bolondok vagyunk. A feleségem alig várja, hogy a gyerekeinknek is megmutathassa ezt a ruhát…